Tv műsorok

 A japán TV iránt nem volt túl nagy érdeklődésem soha. A beszélgetős műsorok vannak benyomásom szerint túlnyomó többségben, de ez elég szubjektív mérés. Üzenem az otthoniaknak, hogy anime műsorok meglepően kis arányban vannak képviselve a műsorok között. (Bár múltkor pont egy most vetített sorozat szinkronszínészeivel volt hosszabb interjú.) Felfedezték maguknak Rex-et a rendőrkutyát, van tévedhetetlen rendőrfelügyelőjük és még számos más sorozat. A főzős műsorok inkább a "Menjünk, együnk valahol valami finomat!" jellegűek. Egy-egy finom ebédért elutaznak az ország másik végébe, hogy sűrű "oisii neee!" (oisi=finom) felkiálltások közepette egyék a helyi specialitást. Az NHK (Nippon Hószó Kjókai = Japán Műsorszóró Társaság, azaz a Japán TV) számos dokumentumfilm jellegű műsort készít és a történelmi sorozatai is népszerűek. Van japán X faktor csak most épp külföldiekkel. A reklámok megint csak külön kategória. Azon belül a külföldi hírességekkel forgatott reklámfilmek a csúcs. Tommy Lee Jones, mint bolti eladó egy kávéreklámban... 

 Ma három műsorról szeretnék bővebben mesélni. 

 Az első egy beszélgetős műsor volt, ahol meghívott hírességek meséltek az általuk teljesített küldetésről. Itt épp a világban élő japánokat kutatták fel és látogatták meg. Budapest nem tudom, hogy szerepelt e a célpontok között, de kevésbe egzotikus helyek bőven előkerültek. Ilyen volt a Brazilia belsejében élő japán hölgy, akihez a stáb 60 óra út után jutott el. Először Tokió- Sao Paolo, majd tovább Belem-ig, onnan busszal egyre beljebb az Amazonas mentén. Végül gyalog mentek be a végállomást jelentő faluba az eső miatt sártengerré vált úton. A nagyon drámaira kihegyezett utazáshoz a japán körülményekhez szokott hallgatóság sűrűn adott hangot meghökkenésének. 

 Itt megállnék egy pillanatra. Japánban általánosan nagyon magas a szolgáltatások színvonala. A vásárló valóban minden helyzetben azt érezheti, hogy a pénzéért a megfelelő színvonalú szolgáltatást kapja. Nekünk sokszor túlzott az a "figyelmesség", amit egy-egy eladó művel, de megvallom jól esik, mikor a fizetés után beleteszik a vásárolt holmit egy zacskóba, majd azt a kezembe adják és végül megköszönik a vásárlást. Vagy épp a tömegközlekedés tisztasága, pontossága, amiről még biztos írok bejegyzést.
 Szóval a japán körülmények között elképzelhetetlen környékre ért megfáradt hírességünk, bemegy a megadott portára, japánul megszólítja a háziakat. Egy idős hölgy jön elő, és kiderül, hogy ő bizony japán!  A történet innentől mesélősbe fordul, kiderül, hogy a '60-as évek elején bizony nagyon sokaknak nem volt olyan jó otthon és sokszor családostul indultak könnyebb megélhetést remélve a világ másik felébe. Saját maguk alakítottak kis közösségeket az őserdőben, feltörve a rengeteget, szó szerint két kezükkel felépítve mindent, ahol most vannak. Földet műveltek. Főleg fűszernövényeket és gyümölcsöt termesztettek. A néni 80 év felett volt és egyedül élt már. Öt gyermeke is bőven családos ember, az egyikük épp hazalátogatott, egy közeli város kórházának igazgatója lett. A konyháját még mindig japán módon vezette, a készített ételei is mind japán ételek voltak. Tartottak egy összejövetelt, ahol kb. húsz ott élő japán gyűlt össze. Nekik ez a kis braziliai falucska volt a "menyország", ahogy mondták. És a tanulság a végén, hogy azt vallották, hogy a menyországot nem várni, hanem saját magadnak megépíteni kell.  

 A következő egy kandi kamerás ijesztegetős műsor. Kerestek közreműködőket, akiknek az volt a feladata, hogy otthon vetítsenek le a tv-ben egy horror videót/dvd-t a párjuknak. Közben mindenféle hangot (ajtócsapkodást, síró gyerekhangot) játszottak be. Ha nem reagált a célpont jött a következő lépcső. A beépített házi (na persze, hogy a feleség) elkezdett mászkálni a lakásban. Ahogy jött-ment egy kislány ment mögötte, a japán horrorfilmekben megszokott kicsit lehajtott fejjel, fehér ruhában, hosszú, arcba lógó fekete hajjal. Ha nem vette észre járkálás közben a célpont, megállt egy jól látható helyen a "szellem". Addig vártak, míg meglátta. Persze megijedt és szólt a feleségnek. Ő pedig eljátszotta, hogy nem lát semmit! Ijedség, ijedség. Emberünk nem adta könnyen magát, felállt odament és végül megérintette a kislányt. Akkor előjött a stáb, mindenki nevetett.... Hát nem tudom. Ti mit gondoltok? 

 A harmadik, különös társasházak bemutatása volt tokiói helyszinekkel. Az egyik társasházban kötelezővé tették évi 12 "kredit pont" összegyűjtését az ott lakó fiataloknak. Ez azt jeletette, hogy különböző társadalmi eseményeken munkát/ részvételt vállalva lehetett pontokat szerezni. Fél napi részvétel fél pont, egész nap egy pont. A bemutatott emberek pont egy nyári fesztiválon segédkeztek. Kis standon ételt árultak, vagy épp cipelték a szentély hordozható oltárát (mikoshi). 

Egy másik társasházban a beköltözéshez feltétel volt, hogy a tulajdonos kutyát tartson. Úgy alakították ki a házat, hogy alkalmas legyen a négylábú kedvencek tartására. A kapunál lábmosó a kutyusoknak, a lakás padlója csúszásgátlós, hogy tudjanak futni, stb. 

A legjobban mégis az a társasház tetszett, ahol borszolgálat működött. Volt egy borbár vagy bor étterem, volt házi sommelier, és a pincében egy 10.000 (!) palackból álló gyűjtemény... 

Ha valaki Tokióban tervezi későbbi életét ilyenek közül is lehet válogatni. Mondjuk az árfekvését nem említették a lakásoknak...