B. Takesi és a nyuszi

 Pont egy hét telt el az utolsó bejegyzésem óta. Nem mintha nem akartam volna írni már korábban is, de valahogy mindig megtaláltak valami kedves feladattal a tanáraim... 

A legutóbbi jelentkezés óta egyébként pont egy tájfun (No. 27) és egy földrengés történt. (megint éjszaka, hogy izgisebb legyen a dolog, ráadásul elég hosszú volt) 

 Hamarosan szeretném azt is megosztani, hogy hol is vagyok és mit is csinálok pontosan. Eltelt öt hét, mióta eljöttem Magyarországról, azóta kialakult az itteni menetrend, megismertem a tanárokat, a sulit és a többi kensúszeit (azaz továbbképzésen résztvevő tanárt) . Remélem az is érdekes lesz, hogy mit is csinál egy szorgalmas diák (mármint én) Japánban... 

Ma viszont még ismét a tv bűvöletében írok. 

 Hétvégén rendezték a tokiói derbit, amit Aki no Tennósó (azaz őszi császári díj) néven emlegetnek és a tv is közvetít. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy esemény. 90.000-nél több ember látogatott ki a lovira, hogy a császári párral együtt izguljon a befutóig. Aki végül a 7-es számú  ジャスタウェイ (dzsaszutavei talán (just a way?)) lett. Mivel elég esélyes volt a ló, nem volt olyan nagy a szorzó, de még így is jutott nyeremény a jól fogadóknak. A díjat a császártól veheti át a győztes. Az sem egy utolsó dolog. 

 A sok tv műsor között nálam toronymagasan vitte a prímet egy tegnapi adás, ahol a világból összegyűjtött híreken tobzódnak a műsorban szerplő hírességek. A nagy kérdés ezúttal az volt, hogy vajon mire képes az isztambuli egyetemen kísérleti alanyként született nyuszi. Négy választási lehetőséget kínáltak a műsorban résztvevőknek:

A nyuszi újra tudja növeszteni a levágott fülét.

A nyuszi világít a sötétben.

A nyuszi ki tud bújni a bőréből. 

A nyuszi is tud tejet adni, annak ellenére, hogy újszülött. 

Tippelhettek az emberkék, kis táblácskán, ahogy kell. És ekkor nyílt a stúdió ajtaja és megjelent B. Takesi a nagy sztár, filmrendező, filmszínész, műsorvezető, celeb: egy nyuszijelmezben... 

Kezében egy nagy, sárgarépa alakú, füstöt eregető ágyúszerű valamivel, ami ontotta magából a füstöt. 

Kedvencünknek szép nagy fehér fülei voltak, aranyos ruhája, kis pon-pon farka. 

A megdöbbentem szó nem mond el semmit abból, amit éreztem. Ő mindenesetre nem zavartatta magát, sárgarépa-ágyújával szorgosan lőtte a rosszul tippelőket. 

Ilyen szempontból a japn tv-ben nincs kegyelem. Bárkit, bármikor elő lehet így venni, ha az műsor úgy kívánja. Talán Ági írta egy korábi bejegyzés kommentjében, hogy a japán tv-ben előkerülő műsorok előbb-utóbb Európában, majd otthon nálunk is megjelennek. Hár kíváncsian várom... 

Addig is pár kép a színész Takesiről. 

 

Ha minden igaz mindkét kép a Momijiben is vetített Outrage című filmhez kötődik, ahol szintén nem a romantikus Takesit ismerhettük meg... 

 Erről eszembe jutott egy múlt heti tv műsora, ahol egy öltözőállványon lökték be a műsor fő kellékét, egy női kebel alakú tusfürdő- és sampontartót. Egy korábbi műsorra reagálva hozták ismét elő a visszajelzések alapján rendkívül népszerűnek tűnő fürdőszobai eszközt. A dolog úgy működik, hogy egy életnagyságú műanyag női felsőtest megfelelő része van kialakítva tartónak, amibe hátulról lehet beletölteni a sampont ill. tusfürdőt. (ez a kettő Japánban mindenhol együtt jár. a fürdőkben, öltözőkben mindenképp ki van téve egy-egy flakon, így nagyon praktikusan nem a másét orozza el az ember.) Szóval hátulról beletölt, elöl megnyom és jön. Persze kicsit elbohóckodtak a kellékkel a műsorvezetők...

 A kommentek voltak az igazán érdekesek. Az életkori skálán meglehetősen széles spektrumon mozgó véleményezők olyan előnyeit emelték ki a terméknek, mint pl.: -akár mennyit is használhatom. -mióta megvettem nem nézem a nőket a vonaton. -kár, hogy nincs még egy cici rajta, mert akkor a balzsam is beleférne, stb. A legédesebb egy hetvennyolc éves bácsi kommentje volt. Ő azt mondta, hogy igazából nem  a fürdőszobában, hanem az ágyban használja párnának.... 

Mindenki nevet, tapsol. Majd az egyik műsorvezető a kamera felé fordul és komoly arccal mondja a kamerába, hogy a tájfun miatt 29-re emelkedett a halottak száma, a helyreállítási munkálatok még mindig megfeszített erővel folynak. Élőben kapcsoljuk a helyszínt...

 Aztán az előbbi nyuszis sokkot rögtön feledtette a következő műsorszám. A világ különböző részeinek képviseletében jelentkeztek be a műsorba japánul beszélő külföldiek. Téma a női szépség volt. Mindenki a legszebb nőt ajánlotta a szereplők figyelmébe. Akkorra már Takesi is átöltözött a nyuszis jelmezből és együtt figyelte a műsorban szereplőkkel a "hölgyeket". Hamar kiderült ugyanis, hogy eredetileg nem a szebbik nemhez tartoztak a bemutatott emberek. Volt példa Ausztriából és Taiföldről is. A taiföldi példánál el is időztek, több aspektusból is körbejárva a témát. Nemrég rendezték ugyanis Taiföldön a Miss International Queen szépségversenyt. Mondanom sem kell, hogy az összes résztvevő kicsit korábban még férfiként éldegélt. Az apropót talán az adta a műsorhoz, hogy a világ legszebbje is taiföldi lett. 

Ami számomra érdekes volt, hogy miként jelenik meg a dolog Taiföldön a mindennapokban. Mutattak polgármestert, aki minden reggel sminkelés után indult a hivatalába. Ő és a hasonló ladyboy-ok jól látható részei a tai társadalomnak. Jelenleg kb. 300.000 emberre teszik azok számát, akik férfiből nővé szeretnének változni, vagy már meg is változtak, vagy úgy érzik, hogy az igazi identitásuk nő. Összehasonlításként Taiföld lakossága kb. 65 millió fő. 

 Japánosan körbejárták a plasztikai műtétek árait is. A nagyon elit magán kórházakban kb. 2-2.5 millió forintnak megfelelő összegért szabadítják meg a pácienst feleslegesnek gondolt szervétől. Egy igazi külvárosi "műtőben" ugyanez kb. 300 ezer forint. Mondjuk a sterilitás hagyott némi kívánnivalót maga után. A forgatócsoport ellátogatott egy ilyen rendelőbe. Omladozó fal, a műtőasztal egy kis helység sarkában. Kis váró, zsúfoltság. Az épp esedékes páciens egyetlen fertőtlenítő eljárása az volt, hogy saját magának a wc-ben le kellett öblítenie a lábát (!), majd ráfeküdt az ágyra és kezdődhetett a műtét... 

 Mutattak egy középiskolát, ahol az 1.300 tanulóból kb. 80-an vallották magukat kathőj-nek. Az iskola vezetése, hogy megkönnyítse dolgukat külön mosdót hozott létre számukra, ahol külön tudtak sminkelni. Aranyos volt a tábla a bejáratnál: egy félig nő félig férfi akak. Az osztályterembe érve aztán már nem okozott különösebb meglepetést, hogy a tanár is ladyboy volt. 

 Beszélgettem Min-nel a taiföldi csoporttársammal a műsorról. Ő egy észak-taiföldi egyetem japán szakán tanít, és bizony megerősítette, hogy néha az első évben még fiúként regisztrált hallgató a második évben már megnövesztett hajjal, szoknyában, kisminkelve érkezik az órára. (Egyébként kicsit irigykedett is rájuk, mert mint mondta: nagyon ügyesen sminkelnek.)

Ja igen, elfelejtettem elárulni, hogy mi volt a helyes válasz: a nyuszi világított a sötétben...

Meglepő szokások Japánból

 Találtam ma egy cikket az Indexen Japánról, a Travelo oldalán a Távol rovatban. Mostanában a sok fukusimai és egyéb japánról szóló hírek között üdítő olyat olvasni, ami próbálja a japán élet mindennapi oldalát bemutatni. 

 A cikk írója Japánban járt és tíz dologra osztva, pontokban foglalta össze utazási élményeit. Egyben kis közvélemény-kutatásra hívta olvasóit. Mit gondolnak az adott dolgokról? Hülyeség, nem hülyeség? Olvastam a cikket, majd átnéztem a hozzászólásokat. Gondolkoztam rajta, hogy írjak e én is egy frappáns hozzászólást, de végül is inkább a saját házam táján osztom meg gondolataimat. 

 Egyszer egy híres japános tanárnő előadását -illetve ha jól emlékszem könyvbemutatóját- hallgattam, és ő mondta, hogy úgy van az ember ezzel, hogy ha kint tölt valaki két hetet Japánban, ír róla egy könyvet. Ha kint él egy hónapot, akkor elbizonytalanodik, ha pedig egy évet (vagy többet), akkor lemond erről, mert nem tudja, hogy mihez is kezdjen azzal a közeggel, ami számára megszokott lett a kint töltött idő során. Osztom professzor asszony nézetét. Emlékszem az első kiutazásomra, amikor én is hasonló dolgokat fényképeztem és láttam meg Japánból, mint a Travelo utazója. Persze értem én, hogy kell a népnek, hogy milyen különbözőek a japánok és egyébként nem normálisak, meg perverzek, meg munkamániások, vagy egyszerre mindkettő, de sosem szerettem ennyire feketén-fehéren, akarom mondani sárgán-fehéren látni a világ dolgait. 

 Belinkelem a cikket, és utána írom a saját benyomásaimat, élményeimet. 

http://travelo.hu/tavol/2013/10/22/meglepo_szokasok_japanbol/ 

 Szóval először is a telefonhasználat. Nincs mobilom japánban (egyenlőre:)). Első reakcióból azonnal akartam venni egyet, de elgondolkoztam jelenlegi helyzetemen, és nincs égető szükségem rá, ráadásul otthon tényleg a rabja voltam a két készülékemnek. Épp elég, hogy számítógép előtt töltök elég sok időt, a mobilt kikapcsoltam az életemből. Már nehezen emlékeztem vissza azokra az időkre, mikor telefon nélkül is tudtunk létezni. Félreértés ne essék, nagyon hasznosnak tartom a mobilt, az okostelefonért és egyéb kütyükért odáig vagyok, de mikor fontosabb a telefon, mint akit el akarunk érni vele, akkor érdemes átgondolni a dolgot. 

És valahol ez van itt is. A te magánügyed, hogy kivel mit beszélsz, ez nem tartozik másra. Például egy tömött busz, vonat vagy metrószerelvény utazóközönségére. Mikor már én jobban tudom, hogy épp ki milyen helyet foglal el egy szituációban, mert annyira részletesen kibeszélik a szombati bulit, az aznapi munkát, stb. az már zavaró. Szerintem ezt itt sokkal diszkrétebben intézik. Legalább eltakarják a kezükkel a szájukat és úgy váltanak néhány szót. Általában. Egyébként még ha tényleg nem is beszélnek sokat tömegközlekedésen, most ötből négy ember zenét hallgat, játszik vagy tv-t néz a mobilján utazás közben. 

 Könyvborító. Hát igen. Sokféle oka lehet, hogy miért csomagolják be a könyveket. A tartalom az egyik. Kínos lehet -és nem csak a könyv olvasójának- ha a borítóról tudja meg szomszédunk, hogy amit olvasunk az nem Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkíj egyik remeke. 

 Az eredeti verzió szerint viszont ezzel  papír borítóval akarták védeni a könyvet. Tény, hogy nagyon sokat olvasnak a japánok. Rengeteg kiadó és kiadvány van. Óriási a piac, ahol egy-egy ilyen figyelmes gesztus is számíthat a fogyasztóért folyó versenyben. Van még egy kis papír, amit minden könyvbe beletűznek. Egy kis információs kártya, amin a könyvről vannak adatok. Szolgálhat könyvjelzőként is, vagy ezzel elmehetünk a legközelebbi könyvesboltba, és megvásárolhatjuk a könyvet. Ha van egy ilyenünk nem kell irogatni, nem kell okostelefon az Amazon oldallal. Néha a kiadó kérdéseire lehet válaszolni rajta. 

 Az orrfújás és az egészségügyi maszk bizony elég sokkoló dolog, ha tömegesen találkozik vele az ember. Japánban úgy alakult, hogy inkább mennek az emberek náthásan is dolgozni vagy iskolába, és ilyenkor inkább feltesznek egy ilyen maszkot. Már nem is emlékszem, hogy pontosan mikor volt a nagy madárinfluenza Kelet-Ázsiában, akkor Japánban pl. pillanatok alatt elkapkodták a maszkokat. Szerintük ez véd a kórokozókkal szemben... 

 Az orrfújás-szívás kölün kedvenc. Tény, hogy kerülik társaságban az orrfújást. Helyette gátlástalanul szívják. Ugyancsak kiábrándító, ha egy fiatal, dekoratív hölgy egy másodosztályban játszó focistát megszégyenítő hangeffektus kíséretében szívja fel a válladékot az orrába. Gyerekek szintúgy. 

 A vonat/ metró szerelvények csak női kocsijaival kapcsolatos volt talán a legtöbb komment a cikkhez. Tényleg a legtöbb szerelvényen van külön kocsi, amit meghatározott idősávban csak nők, és max. általános iskolás fiúk használhatnak. Pont múlt szerdán keveredtem be egy ilyen kocsiba a reggeli csúcsidőben. Mielőtt akárki meggyanúsítana tényleg nem figyeltem, mert olvasni akartam a vonaton és a többiekkel együtt szálltam be a vonatba. Pár megálló után mondták a többiek -mind hölgy-, hogy hát rossz helyen vagyok rossz időpontban. Átkeveregtem a szomszéd vagonba. Na az nagy élmény volt! Kapaszkodnom nem kellett. Egy heringes dobozban több hely van, mint ott volt. Tényleg volt olyan szakasz, ahol nem tudtam menet közben a kezemet letenni, vagy épp fordítva felemelni. És minden egyes állomásal, ahogy egyre közeledtünk a belváros felé csak nőtt a tömeg... 

A kommentekben sokan említették a perverz japán férfiakat, akik az ilyen tömött szerelvényen utazva tapogatják hölgy utastársaikat. Lehet. Én speciel még nem találkoztam ilyennel. Tény, hogy majd minden nagyobb állomásra ki van téve egy plakát, ha valaki ilyen esettel találkozik azonnal jelentse. 

 Külön pontot szántak a wc papucsra a cikk szerzői. Igaz, hogy minden háztartásban, de éttermekben és még az uszodában is külön papucsot használnak a wc-ben és az egyéb helységekben. Lehet vitatkozni, hogy mennyire higiénikus. Nekem nem túl szimpatikus, hogy kb. ezer másik emberrel azonos papucsot kell(ene) használnom az uszoda wc-jében. 

 Apropó wc. A japán írásjegyekkel nem boldoguló látogató igen csak bajban van, mikor szeretne eligazodni a wc-ben. A sürgős eseteket most nem részletezem. Már az is gondot okozhat, hogy melyik gombbal lehet felnyitni az ülőkét. A központban, ahol tanulok, minden közös wc egy kisebb utasszállító gép pilótafülkéjével vetekedő kezelő panellel rendelkezik, ahol be lehet állítani mindent. A családi külön programozható wc pedig az összes családtag "adatait" képes gombnyomásra betölteni. Üléshőfok, vízsugár, stb.... 

 Utoljára hagytam a szolgáltatásokat. A cikkíró a borravalót, illetve annak hiányát és a szolgáltatások minőségét említi. Írtam már én is korábban, hogy egy egyszerű pohár vásárlása után hogyan csomagolta be és adta át a zacskóban a vásárolt árút az eladó, miközben kijött a pult mögül és meghajolt, megköszönve a vásárlást. 

Hétvégén egy nagy elekrtonikai áruházban nézelődtem, mikor a mellettem, egy kissé hiányos alma logójú terméket böngésző emberhez odalépett az eladó, és a becsomagolt dobozhoz öt fajta masnit mutatva kérdezte, hogy melyik legyen a dobozon. Tőlönk nézve furcsa. Otthon sokszor örül az ember, ha a boltban megússza a vásárlást morgó eladók nélkül (tisztelet a kivételnek, és remélem a nővérem sem haragszik meg rám ezért, aki szintén az eladó pult másik oldalán áll)  Japánban nem furcsa. Sőt elvárás, hogy udvarias legyen az ember, ha a szolgáltató iparban keresi a kenyerét. 

 Kicsit hosszúra nyúlt elmélkedésem... de remélem találtok benne érdekes adalékot. 

 A Traveló cikke egyébként folytatódni fog, ha jól értettem az ételekkel....

Sindzsuku és hagyományos táncelőadás

 Sindzsukuról szerintem már sokan hallottak közületek, akik olvassák a blogot. Tokió egyik városnegyedét, akarom mondani kerületét hívják így. A térképen a szigorúan vett Tokió nyugati felén található, ha tágabban vesszük, akkor a központi rész nyugati pereme. Itt található többek között a tokiói főpolgármesteri hivatal, és számos üzleti iroda. Az állomás környéke tele van nagyobb áruházakkal és híres márkák üzleteivel. Kicsit odébb pedig a híres Kabukicsó szórakozónegyed... (de erről majd később) Az állomás forgalma talán elárul valamit a nyüzsgésről, ami itt van. Napi kb. egy millió ember fordul meg, vagy utazik át Sindzsuku állomáson. Aki nincs hozzászokva, vagy nem ismerős a környéken, bizony hamar elveszhet a tömegben.. Úgy is nevezik, hogy a sosem alvó város. 

 Szombat este egy hagyományos japán táncelőadásra volt jegyem nem messze, előtte gondoltam körbenézek Sindzsukuban. Óriási tömeg az állomáson, az aluljáróban és általában mindenhol. Ha valaki ide beszél meg találkozót, annak ajánlott legkevesebb egy feltűnő ruha, hogy megtalálják a tömegben. Az alsó képen egy kis beugró látható az állomáson belül Alpok-tér felirattal. Az itt várakozókra friss "hegyi" levegőt fújnak a szellőztető berendezésből.

 Egyik csoporttársammal keveregtünk ide-oda, könyvet és valami kütyüt akartunk nézni. Először a Big Camera nevű elektronikai áruházba vettük az irányt. Belépve úgy emlékeztem, hogy mintha nagyobb lett volna. Szűk a lépcső, alul csak telefonok... Furcsa. Aztán rájöttem, hogy ez a célpontunk melletti, csak telefonokat és hozzá tartozó kiegészítőket árusító áruház kilenc (!) szinten. 

 Mondjuk Sams....-hoz való telefon tokot nem lehetett kapni csoporttársam telefonjához. Indok: ez külföldön gyártott készülék, ilyen nincs Japánban... Ezt azon a szinten mondták, ahol az egyik nagy telefontársaság készülékeihez voltak öt tömött soron a különféle tokok és burkolatok. Japánban most a Dokomo, a SoftBank, az AU, mint a három nagy, továbbá a Willcom, az i-mobil, és a kedvencem, a Disney- mobil  telefontársaságok működnek. 

 A földszinten felfigyeltem egy furcsaságra. Jött egy fiatal srác, bepötyögött egy kódot, nyílt a kis ajtó, kivette a telefonját és ment tovább. Aztán a következő ember, meg a következő. Egy mobiltelefon-töltő automata volt. Míg vásárolsz, töltőre teheted a készüléked. Ez egyébként máshol is jellemző. Láttam már éjjel-nappali boltokban is.

 Volt még egy kilenc szintes épület, ahová ellátogattunk. A híres Kinokunija könyváruház. Manapság Magyarországon is elég nagy választékból lehet válogatni, egyre több a köny üzletlánc. Na egy ilyet tessék elképzelni kilenc szinten. Jellemzően itt sem találtam meg azt a nyelvoktatási könyvet, amit kerestem...
Alább a könyváruház és az ott található magyar nyelvvel kapcsolatos szótárak és nyelvkönyvek láthatók.

  Nézelődés után mentünk a táncelőadás helyszínére. Egy buddhista templomban (Jusimaszeidó volt a neve) a főépület előtti szabad téren volt az előadás. Nagyon jó kis hangulata volt. Színpad középen, mögötte a főcsarnok, amit az előadás alatt aktívan használtak is. A nézőtéren három szektorba rendezve a székek.  Profi fény-, és hangtechnika. Középen sátor a nézőtér fölött, aminek később még jelentősége lesz.
 A jegyeket az egyetemen kaptuk -ingyen-, mondván figyelnek a külföldi diákokra, hogy mialatt Japánban tanulnak legyen lehetőségük ismerkedni a hagyományos kultúrával. De szerintem csak ránk akarták sózni a jegyeket... Egyébként elég drága Japánban a kultúrális szórakozás. Egy-egy színház, koncert, vagy akár egy mozi jegy is sok pénzbe kerül...
 A templom bejáratánál a kezünkbe nyomták a nagyon igényes műsorfüzetet, egy idős szerzetes pedig egy esőkabátot és egy melegítő tapaszt (alias: pokkairo). Ez utóbbi az egyik kedvenc japán dolgom. Ahogy kibontja és magára rakja az ember, jólesően melegít. Az esőkabátra előadás közben sajnos szükség is lett.
 Pontban a tervezett időben kezdés. Elmondja a bemondó, hogy terv szerint meddig fog tartani az előadás. (nagyjából úgy is lett) És a következő bő egy óra maga a japán táncművészet. Színes, élvezetes, látványos, és színvonalas. A történet a Fehér hattyú legendája címet viselte, melynek középpontjában egy hölgy állt, akinek elég sok szenvedésen kellett átesni a darab végéig. (a férjét, gyerekét leszúrták, őt magát a tengerbe vetették, stb.) Egy fiatal nőt játszott a művésznő, de az igazat megvallva az elég vastag fehér smink sem tudta takarni, hogy bizony közelebb van a hatvanhoz, mint a húszhoz. Ettől függetlenül csodás volt. Hihetetlen kifinomultság, profi mozdulatok. Kb. az előadás felénél megeredt az eső, ennek ellenére senki sem ment haza, és a színészek is végig nagy átéléssel játszottak. Két zenész is kísérte a darabot. Egyikük volt a fúvós szekció (sakuhacsi, és más furulya, fuvola,stb. hangszereken), a másikuk pedig samiszen-en játszott. A samiszen egy három húros pengetős hangszer, jellemző hanggal. Nagyon szeretem. A darab vége elég japánosra sikerült. Gyakorlatilag nincs végső katarzis, csak érzi az ember, hogy valami elmúlik, és nem lehet visszafordítani a dolgokat. Menni kell mindennek a maga rendjében...
Azért remélem még más hagyományos előadásra is sikerül eljutnom majd...

Kunren! Kunren!

 Japánban nagy figyelmet fordítanak a katasztrófa-, tűz-, és egyéb védelmi gyakorlatokra. Ismerve az ország adottságait érthető is a dolog. Pénteken tartották a centerben a továbbképzéseken részt vevőknek a "bószai kunren"-t, azaz a katasztrófavédelmi-gyakorlatot. Ha valaki úgy gondolná, hogy milyen baromira felesleges dolog, csak ezt az egy hetet nézve: volt egy földrengés -egy hete pénteken éjszaka (arra ébredtem, hogy épp remeg a szoba, az ágyam, a kis lámpa, minden. 15 másodperc múlva már nem volt vicces...)- és kedd éjszaka szerda délelőtt pedig tájfun vonult végig Honsún. Erről írtam is külön. Sajnos azóta egyre-másra jönnek a hírek, hogy Izuó szigeten földcsuszamlás is történt a tájfun miatti sok eső következtében. Jelenleg már 21 halott van, 27 embert pedig még keresnek. A földcsuszamlás előtti órákban 100 mm (!) csapadék esett óránként a szigetre, ami teljesen alámosta a hegyoldalt, és elindította a föld és kő lavinát. Nincs könnyű dolguk a mentésben részt vevő kb. 1200 embernek, mert a hegyoldalról elszabadult vulkáni talaj megkeményedett, és már csak ásóval lehet keresni benne...

 Szóval ilyenkor úgy gondolja az ember, hogy egyszer meghallgatja, hogy mit is kell tennie vészhelyzet esetén. Mert hogy egyszer biztos lesz vészhelyzet. (Ez olyan, mint a "közeleg a tél" mottó egy bizonyos könyvciklusból / sorozatból, ki melyiket ismeri) 

 Az egész délutáni gyakorlatozást megúsztuk, mert nem jöttek a tűzoltók a földrengés szimulátorral, pedig azt szívesen kipróbáltam volna. (majd januárban) Volt viszont hangosbemondó, tűzvédelmi fejfedőnk, amit csak Piroska azbeszt-kendőnek csúfoltam- a fényképről kiderül, hogy miért-, és tűzlétrán menekülés. 

 Megnyugtatásként elmondták, hogy a center olyan biztos föld alapon van, hogy a 2011. március 11-i földrengés idején is csak az igazgatói irodában esett le a polcról egy baba (értsd nem igazi, hanem egy báb). 

Jöjjön két kép... 

Tájfun

 Az elmúlt két hétben ritkán ment 20 fok alá a hőmérséklet itt Tokió környékén, sőt múlt hét szombaton közel volt a 30 fokhoz. Most, ha kinézek az ablakon -most már legalább látom a szemben lévő épületeket- inkább jó kis őszi zimankós időjárást látok. Köszönhető az épp Japán keleti részén észak felé haladó aktuális tájfunnak, ami az elmúlt tíz év legnagyobbja a hírek szerint.

 Nyártól kezdődik a tájfun szezon Japánban. A nagyobb tájfunokat beszámozzák, így a mostani a 26-os számot viseli. Általában Okinava, a Japán-tenger, vagy épp a Csendes-óceán felé haladva kikerülik a fő szigeteket, de a mostani pont telibe kapta észak-déli irányban Honsú-t. 

 Az időjárás jelentés ilyenkor mindig szépen részletesen beszámol a tájfun haladásáról, sebességéről, és szép kis körökkel jelzik, hogy meddig érezhető -hevesebb esőzéssel, és/vagy erős széllel- a hatása. A mostaninak gyakorlatilag egy, az egész szigetet lefedő szép nagy kört rajzoltak...

 Tegnap egész nap esett az eső, volt olyan terület, ahol 50 mm-nél is több csapadék hullott óránként. Aztán elkezdett erősödni a szél. A tv-ben 12 méteres hullámokat is mutattak néhol. 

Nálunk hajnal tájt tetőzött a dolog. Pontos képet kaphattam a szigetelésünkről az ablakokon. Egy zenekarnyi fütyülés kíséretében zörgette egész éjszaka és hajnalban a szél az ablakomat. 

A tv hírekben folyamatosan közvetítettek a tájfunról, és annak hatásairól. Egy kisebb sziget -Izuó sima-  eléggé megszenvedte, volt olyan ház, aminek elvitte a felét, a városközpont merő sártenger. Sajnos volt halálos áldozat is. Egy nőt sodort el egy folyó. Előfordult földcsuszamlás. Itt-ott áramszünet.  Néhol egy felborult kamion. Kamakurában egy hat méteres szikla zuhant egy ház előtt az útra. Szerencsére csak egy villanyoszlopot és egy két üveget tört ki. Ugyanott egy autó kevésbé úszta meg szépen összenyomta a leomló szikla. Sok helyen megduzzadtak a patakok, pont nálunk Szaitama megyében Kavagoe város kis folyója áradt meg annyira, hogy több, mint ezer háztartásból telepítették ki az embereket. 

 Hogyan reagálják le az emberek ezt? 

Tegnap, mikor már látszott, hogy ez bizony telibe kapja Tokiót, itt a centerben és az egyetemen is szépen elkezdték szervezni, hogy másnap milyen órák maradnak el. Előre elküldték, hogy az első két órasáv órái elmaradnak, a délutáni órákról pedig 11 órakor adnak ki tájékoztatót. A könyvtárban szintén hirdetmény, hogy előreláthatólag késés lesz a nyitással, a tömegközlekedés leállítása miatt. Így mindenki tudja, hogy hogy készüljön. Több mint 1.300 iskolában is eldöntötték, hogy a rendkívüli időjárásra való tekintettel nem lesz ma tanítás. Az emberek készülnek rá. Ilyenkor akinek nincs kint dolga, inkább otthon marad.

 Apropó közlekedés. Sok vonalon nem indultak meg reggel a vonatok. Álltak a sinkanszenek is több vonalon. Az állomásokon tájékoztató, hogy mi a helyzet. Tegnap este néztem a tv-ben, hogy közel 500 repülőjáratot is töröltek. 

 Most érte el Fukusimát a tájfun. A Fukusima Dai Icsi atomerőművet üzemeltető TEPCO kiadott egy közleményt, miszerint a rengeteg eső miatt két tartályból ki kellett önteniük a vizet -ami végül a tengerbe került-, mert nem bírták kapacitással. Megnyugtattak mindenkit, hogy természetesen nem érte el a kritikus mértéket a kiöntött víz sugárszintje.....
Az óriási szélnek egy előnye azért volt. Most nagyon tisztán látszik az ablakból a Fudzsi.

Na megyek ellenőrzöm, hogy lesz e ma órám! 

Tv műsorok

 A japán TV iránt nem volt túl nagy érdeklődésem soha. A beszélgetős műsorok vannak benyomásom szerint túlnyomó többségben, de ez elég szubjektív mérés. Üzenem az otthoniaknak, hogy anime műsorok meglepően kis arányban vannak képviselve a műsorok között. (Bár múltkor pont egy most vetített sorozat szinkronszínészeivel volt hosszabb interjú.) Felfedezték maguknak Rex-et a rendőrkutyát, van tévedhetetlen rendőrfelügyelőjük és még számos más sorozat. A főzős műsorok inkább a "Menjünk, együnk valahol valami finomat!" jellegűek. Egy-egy finom ebédért elutaznak az ország másik végébe, hogy sűrű "oisii neee!" (oisi=finom) felkiálltások közepette egyék a helyi specialitást. Az NHK (Nippon Hószó Kjókai = Japán Műsorszóró Társaság, azaz a Japán TV) számos dokumentumfilm jellegű műsort készít és a történelmi sorozatai is népszerűek. Van japán X faktor csak most épp külföldiekkel. A reklámok megint csak külön kategória. Azon belül a külföldi hírességekkel forgatott reklámfilmek a csúcs. Tommy Lee Jones, mint bolti eladó egy kávéreklámban... 

 Ma három műsorról szeretnék bővebben mesélni. 

 Az első egy beszélgetős műsor volt, ahol meghívott hírességek meséltek az általuk teljesített küldetésről. Itt épp a világban élő japánokat kutatták fel és látogatták meg. Budapest nem tudom, hogy szerepelt e a célpontok között, de kevésbe egzotikus helyek bőven előkerültek. Ilyen volt a Brazilia belsejében élő japán hölgy, akihez a stáb 60 óra út után jutott el. Először Tokió- Sao Paolo, majd tovább Belem-ig, onnan busszal egyre beljebb az Amazonas mentén. Végül gyalog mentek be a végállomást jelentő faluba az eső miatt sártengerré vált úton. A nagyon drámaira kihegyezett utazáshoz a japán körülményekhez szokott hallgatóság sűrűn adott hangot meghökkenésének. 

 Itt megállnék egy pillanatra. Japánban általánosan nagyon magas a szolgáltatások színvonala. A vásárló valóban minden helyzetben azt érezheti, hogy a pénzéért a megfelelő színvonalú szolgáltatást kapja. Nekünk sokszor túlzott az a "figyelmesség", amit egy-egy eladó művel, de megvallom jól esik, mikor a fizetés után beleteszik a vásárolt holmit egy zacskóba, majd azt a kezembe adják és végül megköszönik a vásárlást. Vagy épp a tömegközlekedés tisztasága, pontossága, amiről még biztos írok bejegyzést.
 Szóval a japán körülmények között elképzelhetetlen környékre ért megfáradt hírességünk, bemegy a megadott portára, japánul megszólítja a háziakat. Egy idős hölgy jön elő, és kiderül, hogy ő bizony japán!  A történet innentől mesélősbe fordul, kiderül, hogy a '60-as évek elején bizony nagyon sokaknak nem volt olyan jó otthon és sokszor családostul indultak könnyebb megélhetést remélve a világ másik felébe. Saját maguk alakítottak kis közösségeket az őserdőben, feltörve a rengeteget, szó szerint két kezükkel felépítve mindent, ahol most vannak. Földet műveltek. Főleg fűszernövényeket és gyümölcsöt termesztettek. A néni 80 év felett volt és egyedül élt már. Öt gyermeke is bőven családos ember, az egyikük épp hazalátogatott, egy közeli város kórházának igazgatója lett. A konyháját még mindig japán módon vezette, a készített ételei is mind japán ételek voltak. Tartottak egy összejövetelt, ahol kb. húsz ott élő japán gyűlt össze. Nekik ez a kis braziliai falucska volt a "menyország", ahogy mondták. És a tanulság a végén, hogy azt vallották, hogy a menyországot nem várni, hanem saját magadnak megépíteni kell.  

 A következő egy kandi kamerás ijesztegetős műsor. Kerestek közreműködőket, akiknek az volt a feladata, hogy otthon vetítsenek le a tv-ben egy horror videót/dvd-t a párjuknak. Közben mindenféle hangot (ajtócsapkodást, síró gyerekhangot) játszottak be. Ha nem reagált a célpont jött a következő lépcső. A beépített házi (na persze, hogy a feleség) elkezdett mászkálni a lakásban. Ahogy jött-ment egy kislány ment mögötte, a japán horrorfilmekben megszokott kicsit lehajtott fejjel, fehér ruhában, hosszú, arcba lógó fekete hajjal. Ha nem vette észre járkálás közben a célpont, megállt egy jól látható helyen a "szellem". Addig vártak, míg meglátta. Persze megijedt és szólt a feleségnek. Ő pedig eljátszotta, hogy nem lát semmit! Ijedség, ijedség. Emberünk nem adta könnyen magát, felállt odament és végül megérintette a kislányt. Akkor előjött a stáb, mindenki nevetett.... Hát nem tudom. Ti mit gondoltok? 

 A harmadik, különös társasházak bemutatása volt tokiói helyszinekkel. Az egyik társasházban kötelezővé tették évi 12 "kredit pont" összegyűjtését az ott lakó fiataloknak. Ez azt jeletette, hogy különböző társadalmi eseményeken munkát/ részvételt vállalva lehetett pontokat szerezni. Fél napi részvétel fél pont, egész nap egy pont. A bemutatott emberek pont egy nyári fesztiválon segédkeztek. Kis standon ételt árultak, vagy épp cipelték a szentély hordozható oltárát (mikoshi). 

Egy másik társasházban a beköltözéshez feltétel volt, hogy a tulajdonos kutyát tartson. Úgy alakították ki a házat, hogy alkalmas legyen a négylábú kedvencek tartására. A kapunál lábmosó a kutyusoknak, a lakás padlója csúszásgátlós, hogy tudjanak futni, stb. 

A legjobban mégis az a társasház tetszett, ahol borszolgálat működött. Volt egy borbár vagy bor étterem, volt házi sommelier, és a pincében egy 10.000 (!) palackból álló gyűjtemény... 

Ha valaki Tokióban tervezi későbbi életét ilyenek közül is lehet válogatni. Mondjuk az árfekvését nem említették a lakásoknak...

Skanzen

 Kinek ment jobban az élete? A társadalmi rangban legfelül lévő szamurájnak vagy az utána következő, rangban alatta lévő földművesnek? Persze túl általános a kérdés, de ezt is megtudhatjátok az alábbi bejegyzésből. 

 Még a repülőtérről a centerbe tartó úton történt, hogy indulás után kb. tíz perccel kitalálták kedves japán kísérőim, hogy megmutatják Bószó no murá-t, a csiba-megyei helyi skanzent. Cirka 24 órája indultam csak el otthonról, egy kicsit éhes is voltam -az Austria Airlines nem kényzetetett el minket a turistaosztályon- és a toalettemre is ráfért volna egy kis frissités. Hamar leszereltek. Nakamura szan felesége finom reggelit ígért mindenkinek. 

 Uticélunk már nagyon régen is fontos terület volt, több mint száz kofun (halomsír) található elszórva a környéken. Ezekbe temetkeztek régen (a 3. századtól a 7. század elejéig) az előkelők. És igen, tudtam, hogy az egyetemen 15 éve tanult kofunokról szóló szövegolvasás híres szava: a zenpókóenfun (kulcslyuk alakú kofun, aminek az eleje négyszögletes és hosszúkás, míg a vége kör alakú) még egyszer hasznos lesz. Ismerőseim őszinte megrökönyödésére kapásból olvastam a kis táblácskát, ami jelezte a sírok mellett annak adatait. Ezek után érkeztünk meg a skanzenbe.
 A kézműves utcán 17 ház sorakozott kétoldalt. A kétszintes házak homlokzatán táblák utaltak a bolt profiljára. Minden házban külön egy-egy mesterséggel lehetett megismerkedni. Volt papír, kimonó, papucs, stb. készítő ház, könyvesbolt, édességes vagy épp kovács műhely. Épp forgatás volt. Egy kimonóba öltözött hölgy sétált az utcán fel-alá a kamera előtt. 

A stáb a hölgy számára előkészített papír ernyőt is megengedte, hogy lefotózzam. 

                                                                                                                                    

 Érdekesebbek voltak a nagyon jó állapotban megőrzött busi és nómin (azaz a szamuráj és a földműves) házak. 

 Mindig is lenyűgözött a japán építészet. Szeretem a fából készült építményeket, legyen vallási vagy más jellegű. Letisztult, jól átgondolt, szellős, mégis sokszor kis helyen megvalósított épületekre gondolok. 

 A skanzenben tíz házcsoport található. Először a busi otthont látogattuk meg. A szamurájok jövedelmük, szolgálatuk, stb. dolgok alapján több osztályba voltak besorolva. Az itt látogatható ház, pontosan ismert, hogy egy a Szakura-han-hoz (han=feudális földbirtok) tartozó közép szintű szamurájé volt. Mindössze 75 m2-es ház, körülötte kis kert.

 Viszont ahogy a ház meg volt tervezve, elrendezve, az nagyon tetszett. Japánban hagyományosan térközöket építettek be - főleg oszlopokkal körülhatárolva. Ezeket aztán "falakkal" választották el, ami lehetett fa, vagy a jellegzetes sódzsi (fa keretre ragasztott papírajtó) A teret -szükség szerint - ezután ügyesen lehetett az igényeknek megfelelően alakítani. Elhúzok egy "falat" és máris össze tudok nyitni két teret, vagy épp fordítva. A hang és hőszigetelést most hagyjuk, de alapjában véve ez elég rugalmas megoldás volt. Mindezt cölöpökre ültetve. Itt is a különböző funkcióknak megfelelő elkülönített helységek voltak. A ház körül körbefutó fedett résszel, és egységben a házat körülvevő kerttel. Összességében csendes kis házikó, amely mellőzte a fényűzést, mégis minden benne volt, amire szükségük lehetett. 

 Ezután sétáltunk át a földműves portára. Az egész egy épületekkel körülvett hatalmas terület volt. Mindenhol érződött, hogy a gazda a földművesek felső kategóriájába tartozott. A portára egy nagy kapun lehetett bemenni. Középen állt a fő épület, a gazda és családjának háza. Körben pedig a gazdasági épületek, állatok helye, raktárak, műhely, stb. A központi épület két szintes volt széles előtérrel, több tatamis szobával (tatami: padlógyékény). A konyha külön részen volt, most tele régi eszközökkel. Az előtte lévő fapadlós részen mi is megpihentünk. Egy kis négyszög alakú kivágott rész a padlón, mint tűzhely, fölötte régi teakanna. Fényesre koptatott hajópadló. Jó kis hangulata volt. A második emeleten egy kis szobácska bújt meg, amit talán alvásra vagy tárolásra használhattak. Annyira alacsony volt néhol, hogy a tető gerendáiba verte be a fejét az ember, ha nem vigyázott. Megnéztem, kb. 35 cm vastag és több, mint 10 méter hosszú volt a legnagyobb elem...

 

 Most is termesztenek növényeket a környező földeken, vagyis inkább újra belefogtak. Viszonylag olcsó pénzért lehetett venni midenféle zöldséget. Érdekes volt, hogy a földterület körbe volt kerítve egy zsinórral, amire ki volt írva sok helyre, hogy vigyázzunk a méhekre. Japánban nagyon félnek a méhektől -mondjuk a méretüket látva nem is csodálkozom- és mivel épp virágzott valami, a földeken dolgozó néni kb. háromszor szólt, hogy még a közelébe se menjünk a virágoknak...
 Szóval végső soron kinek is volt jobb a szamurájnak vagy a földművesnek? Ki tudja...

 

Áfaemelés

Ma teljesen más téma kerül a bejegyzésbe. 

 Sajnos rászoktam a tv nézésre. Egy kb. tíz négyzetméteres szobában mágikus ereje van a televíziónak, legyen a készülék bármilyen kicsi. Időm legnagyobb részét a csatornák közötti keresgélés teszi ki, de kezdem kiismerni magam a főzős/ csoportos hülyeség/ krimi és egyéb műsorok között... Még biztos, hogy fogok néhány bejegyzést szánni a japán tv-re, mint jelenségre. 

 Tegnap viszont egy politikai műsor ragadta meg a figyelmemet. Nyugalom, nem lesz mély politikai eszmefuttatás a japán, és főleg nem a magyar politika helyzetéről, de elgondolkodtató volt Abe Sinzó miniszterelnök hivatalos bejelentése -miszerint: 8%-ra emelik az ÁFÁ-t a következő pénzügyi évtől, azaz 2014. április elsejétől- és az azutáni riportok.

Az ÁFA jelenleg 5%. Ez fog tehát három százalékkal emelkedni. Otthonról nézve ez smafu. Itt viszont, ha jól tudom 1997-ben történt utoljára áfaemelés. (Akkor 3%-ról 5%-ra). Abe kormányfő elmondta, hogy miért van rá szükség, mennyi pénzt várnak az intézkedéstől, mire fogják felhasználni, stb. (Egyébként itt egy link a téma iránt édeklődőknek)  

Szóval tv műsor a dologról, majd megkérdezték az utca emberét. Általában természetesen nem örültek a megkérdezettek, amit a négy, érzelmet kifejező bábu felmutatásával még inkább nyomatékosíthattak is. A háziasszony a gyerekre költendő óriási költségtöbbletére panaszkodott, míg más a rendszeres megtakarításait féltette. És akkor jött a csomagolt ételeket áruló nénike, aki varjúként károgta, hogy már a múltkori dolognak sem lett jó vége (értsd a 15 évvel ezelőtti áfaemelésnek), mert azóta csak csökken a forgalma. És szerinte ez biztos így lesz most is... 

 Ami eszembe jutott, az egy esetleges magyarországi párhuzam...  de hagyjuk...

Tokyo Skytree

 Némi számítógépes fennakadás után ez alkalommal hétfői tokiói városnézésünkről számolok be. 

 Mielőtt azonban belekezdek a címben és a szövegben található ellentétről írok. Nevezetesen a blogban a japán nevek leírására a magyaros átírást fogom használni. Jól le lehet írni szépen magyarul a japán hangokat. Korábban is ezt használtam, maradnék továbbra is ennél. Ha mégsem lennék következetes nyugodtan szóljatok. Jelen bejegyzés persze kivétel.

 Szóval hirtelen üresedés történt a központban két hónapos továbbképzésen résztvevő kínai nyelvtanárok városnéző programjában, így mi négyen kaptunk lehetőséget, hogy becsatlakozzunk az Aszakusza és környéke, ill. a tavaly átadott Tokyo Skytree megnézésére. 

 Aszakusza, többek között a közepén lévő Szenszó-dzsi templomkomplexumról, az előtte található híres Kaminari mon (kaminari=mennydörgés, villámlás, mon=kapu) -tól a templomig húzódó bazársorról híres városnegyede Tokiónak. 

 Hömpölygő túristaáradat, portékájukat kiabálva hirdető árusok mindenhol. Mindig nagyüzem van. A japán szuvenírek minden fajtája megtalálható a szamurájos pólótól a kimonóig, a legyezőtől az evőpálcikákig. Aztán lehet kapni dorajaki-t (kis piskótaszerű töltött süti) de van még kutyaruha is. Ha végigvergődi valaki a bazársort, akkor léphet be a templomudvar következő részébe. Impozáns méretű a központi csarnok, és kiemelt fontosságát mi sem jelzi jobban, hogy a japán újév három napja alatt  majd három millió ember (!) fordul meg itt. 

 Sajnos kis felújítás árnyalta a képet, mivel a Kaminari-mon híres papírlámpása nem volt a helyén... Helyette egy molinó árválkodott. 

    

 Rövid nézelődés és a szentélylátogatás után jött kirándulásunk fő célja: a torony. 

 A hivatalos verzió szerint az addigi legmagasabb torony már nem töltötte be szerepét, és az adók és parabolák már nem tudták mindenhová akadálytalanul sugározni adásukat. Nosza, építettek egy majd dupla magasat! 

 Tokió bármely részéről látható óriás, ami megint csak a japán technológiát dícséri. A Tokió torony 333 méteres magasságához képest ez már 634 méter magas. Két kilátó is van rajta. Mi az alacsonyabb (350 m-en lévő) Tenbó Dekki-ig mentünk fel. 

 Busszal vittek bennünket a többi nyelvtanárral együtt a kilátóig. Ott pedig bedarált minket a japános pontosság. Az öt szintes alsó fogadó rész mindenhol látógatókkal teli. Amíg ideges vezetőnk elment a jegyekért, az előttünk lévő csoportos elmékfotók készülődéseit nézhettük. Két csoport egyszerre, négy perces váltással. Utána indulás a liftekhez. Közben a világ jelentősebb tornyait ábrázoló óriási falitérkép. (Persze a tokiói a legmagasabb... Ha valakit érdekel, az alábbi linken tájékozódhat a témában.) 

                                     

 A kis sorbanállás után csomagellenőrzés, majd ismét sorbanállás a négy, egyenként 40 személyes lift előtt. Minden lift más mintás (persze szakura (cseresznye) mintás is volt.)  Kis digitális számláló mutatja az aktuális magasságot. Ötven másodperc alatt emelkedik fel a 350 méteres kilátószintre, ami a maga nemében persze megint világelső. 

 Nem szeretem a magas helyeket. Tavalyról ezt többen bizonyíthatják a Tokió torony 265 méteres kilátója kapcsán. De azt kell mondjam kellemes csalódás volt, mikor kinyílt a liftajtó és kiléptünk a körfolyosóra. 

Szerencsénkre jó volt az idő. Előtte és utána nap is esett az eső. Nem volt szél, ami ebben a magasságban nem elhanyagolható tényező, szóval minden adva volt a gyönyörködéshez a kilátásban. 

 Leszámítva a sok-sok embert és a másodpercenként felhangzó "vááá, kirei deszu neee"-kiálltásokat, tényleg lenyűgöző a látvány. A tízemeletes házak, mint gyufásskatulyák, a magas felhőkarcolók itt-ott kiemelkedő dobozoknak látszanak csupán. Kétszer is körbejártam, akarom mondani körbe fényképeztem a folyosót. 

 A tájékozódást több helyre kihelyezett digitális térképek segítik, amikre ha ráteszi a kezét az ember, az adott terület kinagyítva jelenik meg. (Mondanom sem kell, hogy nem csak a gyerekek kedvence volt). Kis kávézó, egy étterem és a szokásos emlék fénykép van még, amit érdemes említeni. 

                                               

 Sokan vártak még a kb. 100 méterrek feljebb lévő felső kilátószintre, de ezt most kihagytam. Izgalmasabb volt lefelé menet az üvegpadló, amin nem tudtam megállni, hogy ne ugráljak egyet szomszédaim őszinte megdöbbenésére...  Az ember az üveglapra állva látja a szerkezetet alkotó felkúszó vas/fém csöveket. A tájékoztató szerint a régi ötszintes pagodák építésének mintájára ebbe is tettek középre egy központi oszlopot (cirka 375 m hosszú), amiben található egy vészlépcső 2.523 lépcsőfokkal. Ez és a külső hálószerű szerkezet külön mozgása maximum 50%-al csökkenti a rezgéseket, kilengéseket. 

Még egy adat. Az alapját is jól előkészítették. Ötven méterrel van a földfelszíntől az alap alja. 

Kicsit borsos a jegy ára (felnőtteknek 2.000 jen, kb. 4.700 Ft + 1.000 jen a felső kilátóig) de azt mondom egyszer érdemes kipróbálni! Ese tíz óráig fogadja a látogatókat a torony, így az esti kilátást is meg lehet csodálni.

Haladóknak: A 634 méteres magasság nem véletlen. A környéket régen Muszasi-nak nevezték, japánul mu=6, sza=3, si=4. (Még a telefonszámukban is szerepel (0570-55-0634)