Sindzsuku és hagyományos táncelőadás

 Sindzsukuról szerintem már sokan hallottak közületek, akik olvassák a blogot. Tokió egyik városnegyedét, akarom mondani kerületét hívják így. A térképen a szigorúan vett Tokió nyugati felén található, ha tágabban vesszük, akkor a központi rész nyugati pereme. Itt található többek között a tokiói főpolgármesteri hivatal, és számos üzleti iroda. Az állomás környéke tele van nagyobb áruházakkal és híres márkák üzleteivel. Kicsit odébb pedig a híres Kabukicsó szórakozónegyed... (de erről majd később) Az állomás forgalma talán elárul valamit a nyüzsgésről, ami itt van. Napi kb. egy millió ember fordul meg, vagy utazik át Sindzsuku állomáson. Aki nincs hozzászokva, vagy nem ismerős a környéken, bizony hamar elveszhet a tömegben.. Úgy is nevezik, hogy a sosem alvó város. 

 Szombat este egy hagyományos japán táncelőadásra volt jegyem nem messze, előtte gondoltam körbenézek Sindzsukuban. Óriási tömeg az állomáson, az aluljáróban és általában mindenhol. Ha valaki ide beszél meg találkozót, annak ajánlott legkevesebb egy feltűnő ruha, hogy megtalálják a tömegben. Az alsó képen egy kis beugró látható az állomáson belül Alpok-tér felirattal. Az itt várakozókra friss "hegyi" levegőt fújnak a szellőztető berendezésből.

 Egyik csoporttársammal keveregtünk ide-oda, könyvet és valami kütyüt akartunk nézni. Először a Big Camera nevű elektronikai áruházba vettük az irányt. Belépve úgy emlékeztem, hogy mintha nagyobb lett volna. Szűk a lépcső, alul csak telefonok... Furcsa. Aztán rájöttem, hogy ez a célpontunk melletti, csak telefonokat és hozzá tartozó kiegészítőket árusító áruház kilenc (!) szinten. 

 Mondjuk Sams....-hoz való telefon tokot nem lehetett kapni csoporttársam telefonjához. Indok: ez külföldön gyártott készülék, ilyen nincs Japánban... Ezt azon a szinten mondták, ahol az egyik nagy telefontársaság készülékeihez voltak öt tömött soron a különféle tokok és burkolatok. Japánban most a Dokomo, a SoftBank, az AU, mint a három nagy, továbbá a Willcom, az i-mobil, és a kedvencem, a Disney- mobil  telefontársaságok működnek. 

 A földszinten felfigyeltem egy furcsaságra. Jött egy fiatal srác, bepötyögött egy kódot, nyílt a kis ajtó, kivette a telefonját és ment tovább. Aztán a következő ember, meg a következő. Egy mobiltelefon-töltő automata volt. Míg vásárolsz, töltőre teheted a készüléked. Ez egyébként máshol is jellemző. Láttam már éjjel-nappali boltokban is.

 Volt még egy kilenc szintes épület, ahová ellátogattunk. A híres Kinokunija könyváruház. Manapság Magyarországon is elég nagy választékból lehet válogatni, egyre több a köny üzletlánc. Na egy ilyet tessék elképzelni kilenc szinten. Jellemzően itt sem találtam meg azt a nyelvoktatási könyvet, amit kerestem...
Alább a könyváruház és az ott található magyar nyelvvel kapcsolatos szótárak és nyelvkönyvek láthatók.

  Nézelődés után mentünk a táncelőadás helyszínére. Egy buddhista templomban (Jusimaszeidó volt a neve) a főépület előtti szabad téren volt az előadás. Nagyon jó kis hangulata volt. Színpad középen, mögötte a főcsarnok, amit az előadás alatt aktívan használtak is. A nézőtéren három szektorba rendezve a székek.  Profi fény-, és hangtechnika. Középen sátor a nézőtér fölött, aminek később még jelentősége lesz.
 A jegyeket az egyetemen kaptuk -ingyen-, mondván figyelnek a külföldi diákokra, hogy mialatt Japánban tanulnak legyen lehetőségük ismerkedni a hagyományos kultúrával. De szerintem csak ránk akarták sózni a jegyeket... Egyébként elég drága Japánban a kultúrális szórakozás. Egy-egy színház, koncert, vagy akár egy mozi jegy is sok pénzbe kerül...
 A templom bejáratánál a kezünkbe nyomták a nagyon igényes műsorfüzetet, egy idős szerzetes pedig egy esőkabátot és egy melegítő tapaszt (alias: pokkairo). Ez utóbbi az egyik kedvenc japán dolgom. Ahogy kibontja és magára rakja az ember, jólesően melegít. Az esőkabátra előadás közben sajnos szükség is lett.
 Pontban a tervezett időben kezdés. Elmondja a bemondó, hogy terv szerint meddig fog tartani az előadás. (nagyjából úgy is lett) És a következő bő egy óra maga a japán táncművészet. Színes, élvezetes, látványos, és színvonalas. A történet a Fehér hattyú legendája címet viselte, melynek középpontjában egy hölgy állt, akinek elég sok szenvedésen kellett átesni a darab végéig. (a férjét, gyerekét leszúrták, őt magát a tengerbe vetették, stb.) Egy fiatal nőt játszott a művésznő, de az igazat megvallva az elég vastag fehér smink sem tudta takarni, hogy bizony közelebb van a hatvanhoz, mint a húszhoz. Ettől függetlenül csodás volt. Hihetetlen kifinomultság, profi mozdulatok. Kb. az előadás felénél megeredt az eső, ennek ellenére senki sem ment haza, és a színészek is végig nagy átéléssel játszottak. Két zenész is kísérte a darabot. Egyikük volt a fúvós szekció (sakuhacsi, és más furulya, fuvola,stb. hangszereken), a másikuk pedig samiszen-en játszott. A samiszen egy három húros pengetős hangszer, jellemző hanggal. Nagyon szeretem. A darab vége elég japánosra sikerült. Gyakorlatilag nincs végső katarzis, csak érzi az ember, hogy valami elmúlik, és nem lehet visszafordítani a dolgokat. Menni kell mindennek a maga rendjében...
Azért remélem még más hagyományos előadásra is sikerül eljutnom majd...