Skanzen

 Kinek ment jobban az élete? A társadalmi rangban legfelül lévő szamurájnak vagy az utána következő, rangban alatta lévő földművesnek? Persze túl általános a kérdés, de ezt is megtudhatjátok az alábbi bejegyzésből. 

 Még a repülőtérről a centerbe tartó úton történt, hogy indulás után kb. tíz perccel kitalálták kedves japán kísérőim, hogy megmutatják Bószó no murá-t, a csiba-megyei helyi skanzent. Cirka 24 órája indultam csak el otthonról, egy kicsit éhes is voltam -az Austria Airlines nem kényzetetett el minket a turistaosztályon- és a toalettemre is ráfért volna egy kis frissités. Hamar leszereltek. Nakamura szan felesége finom reggelit ígért mindenkinek. 

 Uticélunk már nagyon régen is fontos terület volt, több mint száz kofun (halomsír) található elszórva a környéken. Ezekbe temetkeztek régen (a 3. századtól a 7. század elejéig) az előkelők. És igen, tudtam, hogy az egyetemen 15 éve tanult kofunokról szóló szövegolvasás híres szava: a zenpókóenfun (kulcslyuk alakú kofun, aminek az eleje négyszögletes és hosszúkás, míg a vége kör alakú) még egyszer hasznos lesz. Ismerőseim őszinte megrökönyödésére kapásból olvastam a kis táblácskát, ami jelezte a sírok mellett annak adatait. Ezek után érkeztünk meg a skanzenbe.
 A kézműves utcán 17 ház sorakozott kétoldalt. A kétszintes házak homlokzatán táblák utaltak a bolt profiljára. Minden házban külön egy-egy mesterséggel lehetett megismerkedni. Volt papír, kimonó, papucs, stb. készítő ház, könyvesbolt, édességes vagy épp kovács műhely. Épp forgatás volt. Egy kimonóba öltözött hölgy sétált az utcán fel-alá a kamera előtt. 

A stáb a hölgy számára előkészített papír ernyőt is megengedte, hogy lefotózzam. 

                                                                                                                                    

 Érdekesebbek voltak a nagyon jó állapotban megőrzött busi és nómin (azaz a szamuráj és a földműves) házak. 

 Mindig is lenyűgözött a japán építészet. Szeretem a fából készült építményeket, legyen vallási vagy más jellegű. Letisztult, jól átgondolt, szellős, mégis sokszor kis helyen megvalósított épületekre gondolok. 

 A skanzenben tíz házcsoport található. Először a busi otthont látogattuk meg. A szamurájok jövedelmük, szolgálatuk, stb. dolgok alapján több osztályba voltak besorolva. Az itt látogatható ház, pontosan ismert, hogy egy a Szakura-han-hoz (han=feudális földbirtok) tartozó közép szintű szamurájé volt. Mindössze 75 m2-es ház, körülötte kis kert.

 Viszont ahogy a ház meg volt tervezve, elrendezve, az nagyon tetszett. Japánban hagyományosan térközöket építettek be - főleg oszlopokkal körülhatárolva. Ezeket aztán "falakkal" választották el, ami lehetett fa, vagy a jellegzetes sódzsi (fa keretre ragasztott papírajtó) A teret -szükség szerint - ezután ügyesen lehetett az igényeknek megfelelően alakítani. Elhúzok egy "falat" és máris össze tudok nyitni két teret, vagy épp fordítva. A hang és hőszigetelést most hagyjuk, de alapjában véve ez elég rugalmas megoldás volt. Mindezt cölöpökre ültetve. Itt is a különböző funkcióknak megfelelő elkülönített helységek voltak. A ház körül körbefutó fedett résszel, és egységben a házat körülvevő kerttel. Összességében csendes kis házikó, amely mellőzte a fényűzést, mégis minden benne volt, amire szükségük lehetett. 

 Ezután sétáltunk át a földműves portára. Az egész egy épületekkel körülvett hatalmas terület volt. Mindenhol érződött, hogy a gazda a földművesek felső kategóriájába tartozott. A portára egy nagy kapun lehetett bemenni. Középen állt a fő épület, a gazda és családjának háza. Körben pedig a gazdasági épületek, állatok helye, raktárak, műhely, stb. A központi épület két szintes volt széles előtérrel, több tatamis szobával (tatami: padlógyékény). A konyha külön részen volt, most tele régi eszközökkel. Az előtte lévő fapadlós részen mi is megpihentünk. Egy kis négyszög alakú kivágott rész a padlón, mint tűzhely, fölötte régi teakanna. Fényesre koptatott hajópadló. Jó kis hangulata volt. A második emeleten egy kis szobácska bújt meg, amit talán alvásra vagy tárolásra használhattak. Annyira alacsony volt néhol, hogy a tető gerendáiba verte be a fejét az ember, ha nem vigyázott. Megnéztem, kb. 35 cm vastag és több, mint 10 méter hosszú volt a legnagyobb elem...

 

 Most is termesztenek növényeket a környező földeken, vagyis inkább újra belefogtak. Viszonylag olcsó pénzért lehetett venni midenféle zöldséget. Érdekes volt, hogy a földterület körbe volt kerítve egy zsinórral, amire ki volt írva sok helyre, hogy vigyázzunk a méhekre. Japánban nagyon félnek a méhektől -mondjuk a méretüket látva nem is csodálkozom- és mivel épp virágzott valami, a földeken dolgozó néni kb. háromszor szólt, hogy még a közelébe se menjünk a virágoknak...
 Szóval végső soron kinek is volt jobb a szamurájnak vagy a földművesnek? Ki tudja...