Vasoku, azaz a japán konyha

 Tavaly december 5-én az UNESCO a világ szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította a hagyományos japán konyhát, a vasoku-t. Eddig a francia konyha kapta meg ezt az elismerést és védettséget. Most a japán ételek mellett egyébként többek között a koreai kimcsi is felkerült a listára. Kétségtelen, hogy a főleg rízsen, halon és zöldségeken alapuló japán konyha számos előnnyel bír az egészségre és az egészséges táplálkozásra nézve. Már ha valaki bírja -különösen hosszabb távon- a dolgot. 

 A japán konyhával otthon, főleg a manapság divatos japán éttermek által kerülhet kapcsolatba az ember. A kérdés az, hogy ez mennyire fedi le a japán konyhát, ill. a normál japán család mindennapjaiban az asztalra kerülő ételeket és italokat. Ha gyors és egyszerű párhuzamot akarnék vonni, akkor a bárhol megtalálható magyar csárda étlapja és példának okáért Markóék vasárnapi otthoni ebédje közötti különbséget hozhatnám fel szemléltetésként. 

 Visszakanyarodva a vasoku-hoz, Németországban ennek az örvendetes eseménynek az apropóján egy óriási bemutatót tartottak, kb. 1000 vendég a német kulturális, közéleti, stb. élet prominens szermélyiségei részvételével.

Természetesen nagy lelkesedéssel fogadták a jelenlévők a sok-sok finomságot, aminek alapanyagait persze mind Japánból szerezték be. Külön részt rendeztek be a tea megismertetésére. Mint kiderült Japán harmadik legfontosabb exportcikke Németország felé a tea.

Azóta is sorban lehet látni a tv-ben a különböző helyeken megtartott rendezvények beszámolóit. Február elején a londoni japán nagykövetség vendégeit kápráztatták el a japán konyha remekeivel. Az eseményre meghívták többek között a három michelin csillagos kiotói étterem, a Kikunoi vezetőjét Murata Josihirot is. A sztárséf szerint a világon jelenleg található kb. 55.000 japán étterem három év múlva 80.000 környékére fog emelkedni.

Az rendezvényen szerveztek egy beszélgetést is az előbb említet Murata Josihiro és a világ legjobb éttermének is megválasztott The Fat Duck sztárséfje, Heston Blumenthal részvételével. Egyébként ez utóbbi már elég őszintén kifejtette véleményét, ugyanis a riporter kérdésére részletesen ecsetelte, hogy számára a  párizsi három csillagos éttermek már kerek-perec unalmasak, és hogy neki az ízek, felhasznált anyagok, legtökéletesebb megértésére való törekvésben csakis a tokiói és kiotói éttermek léteznek.

Kedvcsinálónak a két étterem honlapja: Kikunoi, The Fat Duck 

Aztán eltelt néhány hónap és a japán médiában itt-ott egyre többet lehet hallani, hogy ha már a vasoku a világörökség része, amire japánok büszkék lehetünk és vagyunk, terjesszük el Japánon belül is, ahol csak lehet! Egy büszke iskolaigazgató ecsetelte minap a hírekben, hogy a kenyeret száműzni akarják az iskolai étkeztetésből, mivel ez ugye kívül esik a szóban forgó vasokun. Kétségtelen tény, hogy a kenyér egészen mostanáig  nem volt része a japán családok mindennapi étkezésének. Mondjuk az állítás elég szubjektív, de tény, hogy 20 évvel ezelőtt még az volt a ritka, ha valaki kenyeret, ne adj isten francia kenyeret akart vásárolni, 10 évvel ezelőtt még meglehősen drágának számítottak a péksütemények, mostanság pedig szinte egymás mellől választhat az ember, hogy ma kenyér vagy onigiri.
Eljátszottam a gondolattal, hogy ha nem csak iskolai szinten, hanem esetleg országosan is bevezetnék ezt a kenyér nélküliséget, vajon mennyire változna meg a mindennapi étkezés? 

Innen persze meglódul az ember fantáziája és jönnek a jogosnak tűnő felvetések: mi van a tejjel, vagy a gyümölcsökkel? Nem is beszélve arról. hogy a hús sem volt átlagos étel korábban. Ajaj...

Noha nem egy három csillagos étterem, de jöjjön egy kis ízelítő a menzáról...

 Egy átlagos étkezés fogásai...

  A vicces kedvű konyhások...

Persze nem maradhat el a hal...

Ez a zöld "izé" pedig a nori, ami szárított alga és nagyon sok ételhez adják. Érdekessége -persze az ízén kívü- a rajta található felirat: Köszönjük, hogy ma is minket használ!

Kunren! Kunren! 2. Meg egy kis hóesés

 Még az ősz folyamán írtam, hogy milyen nagy figyelmet fordítanak Japánban a tűz-, katasztrófa-, és egyéb védelmi gyakorlatokra. Akkor ennek keretében volt a centerben katasztrófavédelmi képzés.

 A múlt héten újra tartottak egy ilyen gyakorlatot, ahol az eddigiek mellett a füstön keresztül való menekülést és egy földrengés szimulátort is beépítették a programba. A füstön keresztül való menekülés eszembe juttatta a régi katona élményeimet, amikor a gyakorló téren füstgránátok között kellett kúszni-mászni... Régi szép idők! Most csak egy kendő kellett és egy partner, akivel át kellett jutni a sátron.

   Új volt viszont a földrengés szimulátor. Egy félig nyitott teherautó szolgált erre a célra, amiben be volt rendezve egy kis szoba, asztallal és négy székkel. Aki ki akarta próbálni, először is japán módra szépen levetette a cipőjét, beült a szimulátorba majd a figyelmeztetések és alap instrukciók után indult a műsor. Egy hetes erősségű földrengést imitáltak. Mind függőlegesen, mind vízszintesen rázkódott (rázott) a gép. Ha nem lett vona rögzítve a szék és az asztal talán a szomszédom nyakában kötök ki. Így inkább az asztalba kapaszkodtam. Nem tartott tovább húsz másodpercnél az egész. Mégis nagyon hosszúnak tűnt ez a rövidke kis idő...

 

 Önkéntelenül is felötlik az emberben, hogy mi van, ha valóban jön egy ilyen óriási földrengés? Nem kell messzire visszamenni az időben, márciusban lesz három éve az észak-kelet japáni földrengésnek, ami kilences erősségű volt. Sokan szeretnének máshol élni és nem otthon Magyarországon. Na én ezzel pont fordítva vagyok. Nagyon szeretnék otthon lenni és nem itt, ha jön a következő óriási földrengés. Megmosolyogja az ember az áruházban a külön polcon a katasztrófa esetére külön gyűjtött eszközöket, de sajnos itt nagy a valószínűsége annak, hogy egyszer majd kell is a takaró vagy a dinamós elemlámpa.

Az áruházban külön rész van a vészhelyzet esetén használatos holmiknak.

 

 

 A hétvégén sok ezer lakásban ki is próbálhatták aztán az áram nélkül maradók a lámpát, takarót. Történt ugyanis, hogy húsz éve nem látott ítéletidő köszöntött Japánra. A keleti part északtól egész délig rengeteg csapadékot kapott, ráadásul mindezt hó formájában, mert a hőmérséklet sokszor nulla fok alatt volt. Tokióban 22-27 cm-es hó esett, északabbra pedig az 50 cm-t is meghaladta a lehullott hó. Igen, tél van és akkor hóesés -mondhatja azonnal mindenki, aki Hokkaidón vagy legalábbis Magyarországon él, de Tokióban és környékén ez nem átlagos időjárás. Sőt. Egy átlagos télen egy edzettebb vállalati alkalmazott simán öltönyben jár dolgozni egész télen, sálat legfeljebb a divat miatt köt a nyakába. Ehhez képest a múlt héten kedden már esett a hó. Ezzel sokat letudottnak vették az idei telet. Pénteken aztán újra rákezdett és gyakorlatilag egy teljes napon át havazott. Az eredmény 12 halott, majd 1.300 sérült, aki a hó miatt szenvedett kisebb-nagyobb sérülést, meg több ezer ember, aki a reptereken ragadt, mert törölték a járatát. Százezernél is többre tették azok számát, akiket a vasúti közlekedéseben valahogy érintett a havazás miatti fennakadás. Pedig a média összes csatornája folyamatosan azt ismételte, hogy, aki teheti ne menjen sehova...

 Ez rám is vonatkozott (volna), de én is elmentem megnézni egy japán nyelvi szónokversenyt a szomszéd állomásig. A vége az lett, hogy visszafelé 35 percet vártam a vonatra (5-8 percenként jár elvileg és nem panaszkodni akarok ezzel, csak érzékeltetni, hogy ez már bizony itt nagy késés) és még szerencsém volt. A centerből többen síelni mentek a hétvégén. Közben az autópályát lezárták, így visszafelé kis utakon nagy dugóban 16 órásra nyúlt a hazaútjuk. Ehhez jött még hétvégére egy kis orkán erejű szél és végül az egész megkoronázásaként a tv-ben megjelent, hogy valahol ismét földrengés volt. Így festett valahogy a szombati nap egész éjjelig. Vasárnap reggel pedig gyönyörű napsütés, jó idő....

Vonatra várva. Persze ilyenkor mindig a másik irányba tartó vonat közlekedik sűrűbben.

 

 Az állomás előtt.

 

 Utcakép szombat este.

 

 Kb. 22 cm hó esett...

 

 A képen látható sarki vendéglőnek nem tudom mekkora forgalma lehetett aznap...

 

A kézbesítőnek sem volt könnyű napja...

Kirándulás Nagojába 1. rész

 Egy kirándulás mindig feldobja a kedvem. Főleg, ha új helyre juthat el az egyetemi beadandóktól megfáradt "kutató". Hétvégén egy kétnapos kis utazást szerveztek az egyetemen, félig kötelező jelleggel kapcsolatépítés jelszóval a hallgatóknak. Összesen kb. 110-en vettünk részt az utazáson, ami végeredményben nagyon jól sikerült. Köszönhetően a változatos programoknak, amiket japánosan szinte percre pontos menetrend szerint vezényeltek le.

 Sinanszennel utaztunk Nagojáig. Külön kocsit foglaltak nekünk, így nem volt gond, hogy babiloni hangzavarral terheljük az utazóközönséget. Meglehetősen vegyes képet mutathattunk, hiszen 40 országból gyűltek össze a résztvevők. Mind a GRIPS Egyetem valamelyik mester vagy doktori képzésének hallgatói voltunk.

Szóval IC-vel gyorsvonatozás Nagojáig. Na erre biztos felhördülne egy-két japán, de így talán könnyebben érthető MÁV-on nevelkedett honfitársaimnak, hogy mi is az a sinkanszen. Röviden: gyors, pontos, kényelmes. Gyors, mert kb. 240 km/h sebességgel száguldott a mi Nozomi elnevezésű vonatunk. Pontos, mert nem percre, hanem másodpercre pontosan indul és érkezik. Ez különösen izgalmas volt, mikor 110 ember szállt fel, vagy épp le a vonatról a két perces várakozási idő alatt. Kényelmes, mert a három-kettő felosztású ülések jobbak tágasabbak és praktikusabbak, mint egyes repülőgépeken, ráadásul forgathatók is, vagyis az utas kedve szerint egymás felé fordíthatja egységenként azokat. A kalauz még mindig meghajol, mikor ki- vagy belép a vagonba, a büfés kisasszony szintén. Nála egyébként már inkább a vasúti kátyával fizettek a vásárlók, ahogy láttam. Japánban a legtöbb közlekedő nem jegyet vált, hanem bizonyos összeget tölt egy műanyag kártyára (legelterjedtebb a Suica vagy a Pasmo) és azzal közlekedik. Praktikus, mert mindenhol beléptető kapu van, vagyis a bérletet is minden alkalommal csekkelni kell és ezt a kártyát csak oda kell érinteni a leolvasóhoz és már mehet is tovább az ember. Ráadául elég elterjedt már az elfogadása, szinte mindenféle helyen ki van téve a leolvasó egység. Boltokban, belépős helyeken. A múltkor pl. egy buddhista szentélybe lehetett így megváltani a belépőjegyet. Vagy épp taxiban fizetni egy most futó reklám szerint.

 Az idővel is szerencsénk volt, lehetett látni a Fudzsit is menet közben.

 Érkezés Nagojába még délelőtt. Rögtön buszra szálltunk és irány a nagojai kastély. Óriási park veszi körül az várat, Külön nevezetessége a tetőt díszítő delfin alakú tetőelem a sacsihoko vagy kinsacsi, ami 18 karátos arany bevonatú és egyébként kicsit több, mint 2,5 méter magas és 1,2 tonnát nyom. Ez egyben szimbóluma is a várnak. Talán a felhasznált arany mennyiségének is köszöhetően. Egy olyan adatot találtam, miszerint a mostani díszen 44 kg arany csillog. Darabján. Mert hogy kettő van belőle egy fiú meg egy lány delfin. Eredetileg a tűzvésztől védte a várat. Sajnos a II. világháborúban nem töltötte be rendesen ezt a szerepét. Az amerikaiak ugyanis lebombázták a várat,  ami kigyulladt és porig égett.

A vár az egyik oldalról. Méltóságteljesen tornyosul a látogató fölé.

 A másik oldalról pedig ezt a hozzáépített csodát lehet látni.

 

 Fentről viszont most már szép kilátás nyílik a városra. Nagoja Japán harmadik legnagyobb települése, egyben Aicsi megye székhelye. Sok mindenről nevezetes. Üzleti és kereskedelmi központ, itt összpontosul rengeteg gyár, vállalat, hogy ne menjek tovább a Toyota, a repülőgép alkatrész gyártás, az autóipar,  stb. A japán GDP 10%-át termelik a tágabb értelemben vett Nagojában. Egy beszédes adat, hogy a világ GDP-nek 1%-át állítja elő a város. Kicsit közelebbi összehasonlításban a tágabb értelemben vett Nagojána több a GDP-je, mint egész Törökörszágé. Fontos a kikötője, nemzetközi repülőtére van, és a legfontosabb: Nagoját a pacsinkó mekkájaként emlegetik. De erről később...

 Ezt mind nem lehetett a kastély tetejéről látni, de ahogy járkáltunk a városban is ez volt a benyomása az embernek, hogy van miből építeni a környezetet.

 A buszon kaptunk egy kis ellátást. A zöld tea dobozán is a "hazai" vár és a három országegyesítő szerepel.

 

Ezután az utunk a Toyota kiállítóterméhez majd a motomacsii gyárába vezetett.

 





Folytatás következik...

Mocsicuki

 A mocsicuki nem valami kis aranyos dolgot jelent, hanem egy komoly férfimunkát, melyben fontos szerepe van a gőzölt rizsnek, egy fa mozsárnak, és egy túlméretezett fa kalapácsnak.

 A mocsi ugyanis nem más, mint gőzőlt rizs pépesre döngölve. Roppant laktató, sokszor ugyan nehéz megrágni, mert olyan, mint egy nagy-nagy rágógumi, de így is a japán étkezés szerves része, aminek készítésébe vasárnap személyesen is belekóstolhattunk.

 A környékbeli lakóközösség minden évben megszervezi ezt a mocsicuki összejövetelt, mely félig hagyományőrző jellegű, félig pedig közösségépítő szerepet tölt be az itteniek életében. A centerhez tartozó parkolóban tartották a megmozdulást, így értelemszerűen az összes továbbképzésen részt vevőt is meghívták. Igazából január elején, még az újévhez kapcsolódóan szokták tartani a hasonló jellegű rendezvényt, de itt valahogy február elejére került a dolog. Három helyen is készítették a mocsit, amit utána meg is lehetett kóstolni. A mocsikészítés menete viszonylag egyszerű. Gőzölj meg egy adag rizst, tedd bele az erre szolgáló fa mozsárba, és egy fa eszközzel nyomkodd pépesre a rizst, végül a fa eszközzel üsd addig, míg össze nem áll masszává az egész. (Remélem senki szakértő nem olvassa e sorokat... a képek szerintem sokkal többet elárulnak a dologról.)

 Szóval három helyen is így készült a mocsi, amit utána rögtön az erre előkészített asztalnál kölönféle módon ízesítettek és kínáltak a résztvevőknek. Volt algás, szójaszószos, kis szárított dolgokkal megszórt, vagy az édesebb ízeket kedvelőknek édes vörösbab-pasztás és kinako poros ízesítésű. Megértem, ha valaki kétséggel fogadta a felvázolt lehetőségeket. Jómagam a mocsi ütlegelést kihagytam, viszont természetesen odajárultam az asztalhoz falatozni, megspórolva az utat a boltig a reggelimért. Az egésznek olyan hangulata volt, mint Magyarországon egy nagy közös főzőcskének.

 A programot két műsorszám is színesítette. Elsőként egy vadaiko, azaz japán dob csoport adott egy lendületes koncertet, utánuk pedig a helyi iskola zeneszakkörének diákjai mutatták meg a főleg szülőkből álló közönségnek tudásukat.

 A rendezvény nem volt ugyan nagyon hosszú, viszont egy kis lehetőséget teremtett ismerkedni, akár a környék lakóival, akár nekünk egymás között. Vicces volt, mikor egy perui és egy tajvani japánnyelv-tanárral beszélgetünk a mellettünk álló vietnámi tanár társunkról, majd a végén egy indiai urat kérünk meg az elmaradhatatlan emlékfotó elkészítésére. A környék lakói pedig talán mindamellett hogy megmutatthatták az egészen fiataloknak, hogy hogyan is készült régen a mocsi, oda-oda köszöntek nekünk is, vagy épp megkínáltak egy kis kóstolóval a frissen elkészült mocsiból. 

 A dobcsoport tagjai mezítláb voltak a koncert alatt. (végül is nem hideg az aszfalt január legvégén...)

Itt épp készül a különböző ízű mocsi.

 Az elkészült finomságok.

Először finoman nyomkodják szét a rizst...

majd következik a férfimunka. 

 Ha jól dolgozik össze a páros, akkor a balesetek is elkerülhetők...

 Itt épp egy továbbképzésen résztvevő kolléga ijesztegeti a japánokat.

Természetesen a legjobban a gyerekek élvezték a dolgot.

Influenza

 Még Japánban is terjed az influenza. Nem tudom, hogy járvány szintre ért e országosan a dolog, de tény, hogy itt a centerben is sokat megbetegedtek. Lett is nagy riadalom! Teleaggadták a hirdetőtáblákat figyelmeztetésekkel, a bejáratnál és a tanári elé fertőtlenítőszert helyeztek el és mindenkinek külön is felhívták a figyelmét, hogy ha visszaér a centerbe feltétlen öblögessen és legalább moson kezet! Az itt dolgozóknak elrendelték a maszk viselését. Az egész betetőzéseként pedig minden szoba ajtajára egy szatyorban figyelmeztető leírást és egy lázmérőt helyeztek el használati utasítással. A rendes heti megbeszélésen pedig kiosztottak nekünk egy gargalizáló folyadékot napi háromszori használatra. Persze ez már csak eső után köpönyeg volt, aki megbetegedett, azon már nem segített. Nekik egy hét "karantén" volt a szobájukban. Vicces volt, hogy a betegeknek az itt dolgozók egyesével hordták napi háromszor az ennivalót a menzáról. Előre kiválasztotta mindenki a kívánt ételt, majd a "szobaszervíz" szállíotta a menűt. Kicsit irigykedtem is rájuk, mert gyakorlatilag szállodai ellátást kaptak, míg mi továbbra is minden nap ülhettünk az óráinkon. Ott persze minden tanár aggódott egészségünkért, de a követelményeket nem csökkentették, sőt a félévre való tekintettel csak nőtt a beadandó dolgozatok száma...

 Még tavaly lett -elég erősen- náthás az egyik indiai hölgy. Kérdezték tőle, hogy milyen gyógyszert szed? Mire ő: Semmilyet. Akkor mit csinál? Hát reggel a jógagyakorlataiba több légzésgyakorlatot tett bele, meg naponta többször inhalál (ezt nem tudom mennyire kell magyarázni, kamillás/gyógynövényes forró víz gőzét levegőzi be a paciens miközben a fejét letakarja). Meg figyel az étkezésére.  

Mindenki másképp csinálja. Én például a 2013-as házi barackra hagyatkoztam. Mondjuk nem is betegedtem meg...

 A híres maszk. Azért jó, mert annyira irritálja az embert ha nincs hozzászokva a viseléséhez, hogy ettől betegszik meg... Legalábbis egyszer próbáltam meg egy fénykép erejéig viselni, de nem sokáig bírtam. Ha valaki szemüveges, akkor meg rögtön párás lesz a szemüvege, hacsak nem lélegzik óvatosan... Ráadásul megoszlanak a vélemények, hogy ennyire jó. Tételezzük fel, hogy attól hivatott védeni, hogy kívülről ne fertőződjön meg az ember. De mi van abban az esetben, ha már megbetegedett valaki? A maszk megakadályozza, hogy eltávozzon az emberből a fertőzés, ill. újra és újra saját magának cirkuláltatja az ember a légzésével, köhögésével a dolgokat...

Utasítás és lázmérő. Legalább stílusosan a Japán Alapítvány reklámszatyrában kaptuk meg...

Szató úr és a cipők

 A közelmúltban óriási figyelmet kapott és még most is borzolja a kedélyeket az a sajnálatos eset, miszerint a Maruha Nicsiro élelmiszeróriás egyik leányvállalatának, a főleg mirelit termékeket gyártó Aqli (japánul Akurifúdzu (bocsánat a kiejtés szerinti leírásért)) Gunma megyei gyárában őrizetbe vették Abe Tosikit azzal a váddal, hogy tavaly október 3-7 között összesen négy alkalommal az egészségre nem túl jó hatással lévő malathiont (egyfajta növényvédő szert)  kevert a mirelit élelmiszerekbe. Az indítékairól és a részletekről azóta is folynak a vizsgálatok, bár Abe beismerte tettét. Jellemző, hogy az érintett cégek honlapján az első oldalon egész oldalas bocsánatkérés található a dolog miatt, és azonnal országos akciót hirdettek a termékeik visszavételére.

 

 Sokkal könnyedebb hír viszont az, ami miatt ezt a bejegyzést írom:

A mai médiában szerepelt az alábbi hír, miszerint 450 pár női cipőt foglaltak le Szató úrnál. A luxus magassarkú cipők ugyanis nem Szató úr sajátjai voltak, hanem különböző klubokból szedte össze. Tokió és Ginza környékén "dolgozott" előszeretettel a női cipők eme nagy tisztelője -bár elmondása szerint egész Csiba megyéig is elment-, és ha már bejutott egy-egy ilyen klubba, akkor alaposabban körül is nézett. Az egyik utolsó fogása egy Ginzában lévő klub volt, ahol  16 hostess cipőjét, rúzsokat és egyéb tárgyakat pakolt össze 550.000 jen (kb. 1.300.000 Ft) értékben.  Balszerencséjére azonban január elején lefülelte az aktuális rablás helyszínéül szolgáló klub alkalmazottja, mikor be akart jutni a helyre.
Szató úr szerint "a magassarkú cipőket öröm volt begyűjteni és a klubok valódi kincsesbányáknak számítottak."

a rendőrség által lefoglalt bizonyítékok...

 

Namármost. Én megértem, ha valaki történetesen a magassarkú női cipőket szereti. Láttunk már ilyet akár híres sorozatban is, ami az amerikai nagyváros és a tesi kapcsolat címen fut(ott). Gyűjtötte talán? Lehet. De több mint 450 darabot?!

Arra is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a cipőkkel? Esetleg meghirdetnek egy "mindenki, aki úgy gondolja, hogy a saját cipője ott van" típusú szembesítést, ahová elmehet az összes hostess, akinek a közelmúltban tűnt el a cipője? Majd ha bizonyítani tudja, hogy övé a cipő, akkor hazaviheti? Ki tudja? Lehet,  hogy a rendőrség női állományának magassága nő meg hirtelen kb. tíz centit...

 

A töpörtyű és a magyarok

 Három hete kezdtem egy bejegyzést írni "legbizarabb" tv-s élmény felvezetővel. (most tegyük félre, hogy még mindig nem fejeztem be...) Az élet mindig felülírja az ilyen "leg"-es fogadkozásokat. Mindig van lejjebb...

 Nemrég lettem tagja egy közösségi oldalon egy csoportnak, ami a Japánban élő magyarokat tömöríti. Onnan hallottam, hogy a 6-os csatorna (RSK TV, nálunk TBS) ma este, a Szekai no nihondzsin cuma va mita! (talán az így látták a világban élő japán feleségek fordítás lehetne jó rá) című műsor témája egy Magyarországon élő japán háziasszony, az ő családja, története lesz. Megnéztem a műsort és megint csak el kell mondanom, hogy tudok új élményekkel gazdagodni.

 De inkább nézzük is mi történt. Történetünk főhőse Asztalos Maszami (talán nem baj, ha név szerint említem, kb. 128 millió potenciális néző láthatta rajtam kívül a műsort) Budapesten egy III. kerületi házban él férjével és három gyönyörű gyerekével. Bemutatták a családot, a környezetüket, és megismerkedésük történetét. Nagyon érdekes volt és persze rögtön nosztalgikus érzések törtek fel bennem a Gellért fürdőt, a budapesti vágóképeket vagy a Balatont látva. Kiderült, hogy a hölgy családjában sem mindenki örült először a vegyes házasságnak, de aztán jó vége lett a dolognak.

 

 A műsor a mindennapi életük bemutatásával folytatódott. Jött a reggeli és előkerült a rádo, azaz a zsír. Merthogy a családfő bizony minden reggel azt eszik. Jóízűen és mosolyogva -Maszami szan legnagyobb bánatára- a család többi tagjával együtt. Előkerült a szalonna is, jól indul a reggel. A kalóriaértékekre roppant nagy figyelmet fordító japánok itt már elszörnyedtek, mivel az elfogyasztott kalória 1.800 kcal volt, ami az egész napi mennyiséget fedezi. Náluk. Mert hogy nálunk ezután jön a java! A háziasszony elindult bevásárolni a Csarnokba. Közben mutatták a világörökség részét képező földalattit -megint csak nosztalgia- és a Csarnokot. A vásárlás aztán gyorsan egy bizonyos dolog felé terelődött. Nem kerülgetem sokat: a központban a magyarok kedvenc rágcsája a töpörtyű állt. (ők mondták) Itt már nem bírta több celeb vendég. Ahogy a képeken is látszik, bizony kiült az arcukra a véleményük honfitársaink kedvencén.

 

 A stáb több vásárlót is megkérdezett, hogy a zsír meg a töpörtyű tényleg ennyire, és kiderült, hogy igen. Innen nem volt megállás! Ellátogatott a forgatócsoport a családfő szüleihez is. Persze ott is zsír és töpörtyű, meg hagyma. A stúdió forrong.

 

 Eljön a kegyelemdöfés. Végigkísérik a töpörtyű készítését. A stúdió kitör. Szép részletesen mutatják, hogy miből, hogyan és milyen lesz. Aztán a stúdió meg is kóstolhatja a valahonnan szerzett töpörtyűt. Az egyik bátor tesztalany -gyakori gasztro-műsor (bár nem tudom, hogy lehet e így hívni az olyan műsort, amiben az a lényeg, hogy sorra járják az éttermeket, étkezdéket egy jó ebédért) szereplő-, nem tudta hová tenni a tepertő ízét, míg a többiek fogalmazzunk úgy, nem tudtak barátságot kötni a jellegzetes ízzel.

 Mindenközben két magyar közreműködő is volt a stúdióban, Szandi és Adrienn, mindketten már tíz vagy annál hosszabb ideje élnek Japánban. Ha jól emlékszem mindketten elmajszoltak egy kis töpörtyűt.

Itt még előkerült a csipsz adó, meg a mindennapi testnevelés, és a paprika, mint nélkülözhetetlen vitaminforrás.

 

 A műsor folytatódott tovább. A következő téma a magyarok természete, jelleme volt. Hát igen. Ez sem lett az este folyamán az országimázs legerősebb eleme. Sajnos kiderült, hogy borúlátóak vagyunk, elég sötéten és pesszimistán látjuk a dolgokat. A legjobban az az egyetemista riportalany tetszett, aki most került be a felsőoktatásba. Eddig azért ő is örült. Majd jött a ráerősítés a sztereotípiára, hogy de neki ez nagy nehézséget is jelent, mert kiderült, hogy be kell fizetnie a tandíjat*. És mégis mennyit? Kb. 2.500 jent. A stúdió fetreng a nevetéstől.
(*itt egy kis javításra szorul a mondat, lásd lent a kommentekben)

Találtak még pár borúlátót is, hogy aztán jöjjön a következő pont. Megtudtam, hogy nagyon hiszünk a jóslásban. Rögtön el is látogattak egy jóshoz, ahol kiderült az egyébként fiatal és egészségesnek tűnő tanácsért érkező hölgyről a születési dátum alapján, hogy balsorsának oka, hogy egyik előző életében boszorkány volt és bizony csúnya halállal halt...

 

 Itt rögtön összehozták az öngyilkosságok magas számával az előzőeket. Kis kettősséget látott az egyik műsorvezető a gyönyörű fővárosunk -a Duna gyöngye elnevezése és a csodás esti panoráma-, ill. a sok-sok pesszimista és öngyilkos között. Nosza a magyar vendégek segítettek összekapcsolni a dolgot. A Lánc-híd például úgy került elő, mint az öngyilkosok egyik kedvenc helye. Hogy legalább valami szépet látva haljanak meg ahogy leugranak...

 Utolsónak hagyták még a Himnuszt. Ez számomra bonyolult téma, de ha a műsor szemszögéből és a japánok oldaláról nézem, akkor bizony a japánra lefordított és kielemzett himnuszunk sem mutatott sok pozitívumot. Az egyik idősebb celeb vendég a végén már-már megsajnálta Szandit és Adriennt a sok borzasztó dolgot hallva.

 

Hár nagyjából így láthatta ma este a tv előtt ülő japán polgár Maszami szan életét a távoli, pesszimista, zsír és töpörtyűevő országban...

Nem csodálom, hogy ezek alapján a műsor alatt az volt a felirat, hogy most már gyere haza Japánba!

 

Mindig van lejjebb. Kíváncsi vagyok mi lesz a következő.